A hazai egészségügyi dolgozók képviselik az egyik legnagyobb, ha nem is homogén munkavállalói csoportot. Mégis a mi hangunkat hallják a legkevesebbet.

Nagy átlagban több munkahelyen, több műszakban dolgozunk, rohanva az egyikről a másikra és a fennmaradó kevés szabadidőben próbálunk élni, gyermeket nevelni, törődni magunkkal, társunkkal, családunkkal, barátainkkal. Mivel ezt látjuk magunk körül, talán el is fogadjuk, hogy ez a norma. Hogy az a termeszetes, hogy párszáz forintos órabérért gürcölve ápolunk, gyógyítunk, enyhítjük a betegek fájdalmait. És eközben társadalmi megbecsülèsünk a nullához közelít. Hisz a mentö nem ér ki idöben, az orvos mühibát vét, az ápoló gondatlan; csak ezek a hírek a mèdiàban. A szakmai elhivatottság, az életek megmentése, a szakmahoz szükséges önfelàldozás nem bír hírértékkel.
Nem a norma nem lehet ez! A hazai politikai erők, pártállàstól függetlenül, bebizonyították részleges vagy teljes inkompetenciàjukat az egèszségügy megreformálásában. Hisszük hogy csak az alulról, a hétköznapokból, tölünk származó kezdeményezések segitségével, életünk megismerése révén indulhatnak el mélyreható változások.